Közösséget építünk?

Nemrégiben a Stanford egyetem egyik laborában egy olyan kísérlet kezdődött el, amely egy érdekes információval gazdagítja a játékos közösséget. Azt vizsgálták, hogy milyen hatással van a játék, de méginkább a játékban való alteregónk, az avatárunk, saját magunkra! Az eredmény pozitív, és több, mint meglepő!

Az első, és egyben legfontosabb dolog ami kiderült az nem más, minthogy amikor avatárunkkal játszunk (és akinek itt a WoW jutna eszébe, el kell hogy keserítsem, mert minden játékban egy adott karaktert irányítunk), akkor az agyunk ugyanazon része aktiválódik, ami az énkép kialakulásáért felel, inverzíven működik. Ez nagy vonalakban tehát nem jelent mást, mint hogy azonosulunk a játékbeli önmagunkkal, átszellemülünk a játékbeli önmagunkká, de lépten-nyomon a már kialakult énképünk korlátaiba, fóbiáiba ütközünk.  Na de mit is eredményez ez?

Minél több időt töltünk virtuális önmagunkkal a virtuális térben, az énképünk igenis módosul. Kérdés, hogy milyen irányban? Mivel a virtuális önmagunkat általában magunkra szabhatjuk, vagy a kiválaszthatjuk, így a mindig áhított szépség/rondaság nem kerül semmibe, valamint anonimitásba burkolózunk, ezért már sikerélménnyel indulunk: jóval extrovertáltabbak, bátrabbak leszünk, megtalálunk olyan ösvényeket, olyan módszereket, amiket eleddig nem használtunk, azt hittünk nem vagyunk képesek rá - az agyunk pedig azt hiszi, hogy mi tettük meg ezeket a dolgokat, nem tesz különbséget a való élet és a virtuális tér között. Így szépen lassan átíródik az énképünk is. Kérdés, hogy mennyire messzire megyünk el, a virtuális önmagunkkal...

Az a hír járja, hogy neten bármit lehet, mert nincs fék, ami megállítsa az egyént. De igen, van. Ez nem más, mint a szociális érzék: mindenki szeret valahova tartozni, ez a szociológia egyik alaptétele. Amennyiben a virtuális énképünk valamilyen illegitim, közösségellenes tettet követ el, úgy annak vannak szankciói: a közösségből való kivetés, letiltás, etc., néhol erősebb ez a fék, mint a való életben, hiszen bizonyos tettekért még a virtuális énünket is elveszíthetjük. Kivetnek a közösségből, lebegünk az űrben, önmagunkkal maradunk. A játékban az egyik legfontosabb dolog, hogy valaki játszon is velünk, így mindig a csoport normáiba ütközünk. Akkor van sikerélményünk, ha tapsolnak nekünk, és ez csak úgy érhető el, ha a csoport normáit betartjuk. De a dolog oda-vissza működik: aki szociálisan alulfejlett, az a virtuális térben sem fog tudni érvényesülni, hacsak nem tanulja meg a szabályokat. De ha törekszik rá, az azt eredményezi, hogy a való életben is fejlődik a szociális én: megtanulunk csapatban dolgozni, kapcsolatot tartani, morált építeni, irányítani, vagy éppen parancsokat fogadni.

Így lelki mechanizmusaink megváltoznak, átkereteződik a személyiségünk, az eleddigi beidegződéseink, amelyeket a valóságban történt tapasztalataink alapján alkottak meg, kitolódnak. Nem ördögtől való dolog ez: amikor kisgyerekként babáztunk, katonásdit játszottunk, ugyanez történt. Önmagunk vetületét alkottuk meg, beágyazva vágyainkat, fantiáziánkat: ez felnőttkorra sóvárgássá, vagy gonddá alakul, ezért nem hat pozitívan az énképre - a virtuális képünkkel ellentétben!

A másik igen fontos észrevétel, amelyet sikerült megcáfolni, az az, hogy a játék elszigeteli a valós társas kapcsolatokat. Ugyanis az a tendencia alakult ki, hogy akik ugyanazzal a játékkal játszanak, vagy egyáltalán, csak valamilyen játékkal játszanak, könnyebben találnak egymással beszédtémát, könnyebben elegyednek szóba. Könnyebben szólítanak meg idegeneket, és jobban felismerik az alá-fölérendeltségi viszonyt.

Persze a játéknak a túlzásba vitele torz énképet is eredményezhet, de ehhez az kell, hogy az ember énképében már benne legyen a hatalomvágy, agresszió, amely valószínűleg a szorongásokra vezethető vissza. Kellő arányban alkalmazva viszont jótékony hatással lehet az alanyra. Így a játék eszköz lehet arra, hogy szociális érzékünk fejlődjön, hiszen olyan döntéseket kell meghoznunk, olyan feladatokra vállalkozhatunk, amelyekre a való életben nincs példa. Az inverzivitás következtében ezeket a tapasztalatainkat a munkánkban, családunkban felhasználva, sokkal merészebbek és sikeresebbek lehetünk.