Tanárok versus Diákok

Korábbi "Csúszásveszély" című cikkemnek akár a folytatása is lehetne a jelenlegi firkálmány, azonban azon kívül, hogy visszautalok a fenti irományra, nélküle is, önállóan megállja a helyét. Az előző cikkben úgy véltem  - és vélem most is -, a tanárok is felelősek azért, hogy a mai fiatalság ennyire neveletlen és buta. Most őket szeretném egy picit górcső alá vonni.

Lássuk először az előzményeket! Mint mindenki más én is voltam gyerek, majd diák. A szüleim igazán jó szülők a mai napig bár édesapám sajnos már nincsen közöttünk. Tőlük kiskorom óta a legjobbat kaptam mind gyerek, mind ember, mind családtag szempontból. Pénzünk sosem volt, csórók voltunk mint Kenny-ék. Hárman vagyunk testvérek, nem sok jutott egyre abból, amit a szüleim kerestek hiszen állami alkalmazottak voltak abban az időben mindketten. Pokoli csibész kiskölyök voltam, rengeteg gondot okoztam nekik. Nem is sokat voltam "szabadlábon", mindíg megkaptam a büntetésemet. Volt, hogy nyakonvágtak még kicsiként, amikor már nagyobb voltam egy-egy balhé után ugrottak a csajozós bulik azaz szívtam keményen. A szívás mindíg sokkal jobban "fájt", mert az mindíg akkor aktualizálódott, amikor mentem volna el a haverjaimmal a kérdéses buliba...Faterom szerint éppen nem értem rá elmenni bulizni. Ennyi. A füles egyszer fájt és nem volt más következmény, annak ellenére, hogy természetesen nem esett jól. Mindenesetre egyik módszer sem tartozik a kiemelt élményeim közé.

Az iskolában sem voltam különb gyerek. A tanárok már elsős koromban kipróbálhatták rajtam az összes lincselési módszert, ami csak egy tanár repertoárjában megtalálható volt a 70-es, 80-as években. Álltam sarokban simán, álltam sarokban 30 percen kereszül felemelt kézzel, volt pajeszhúzás, pajeszhúzás fülessel, körmös, nyakas, tenyeres, koki, osztályfőnöki figyelmztetés ( többször, lényegtelen csacsiságokért ), intő, rovó ( verekedésért harmadikban ), majd igazgatói figyelmeztetés ( itt megálltam, mert ezt már apám is megtudta és nagy balhé volt. Meghúztam magam. )....Minden, ami számít. Amikor hazamentem nem nyafogtam, mert anyám előtte gyorsan kiosztott panaszkodásomkor: "Miért nem a tanárra figyelsz? Nem azért jársz iskolába, hogy tanulj? Jól tette a Kati néni, hogy nyakonvágott.", "Mi a f...ért járt a szád? Az órán figyelni kell....." és hasonlók. Soha eszébe nem jutott, hogy bemenjen az iskolába és cirkuszoljon a tanárral, hogy mi történt és miért büntetett meg. Az anyám foglalkozott velem, nevelt engem, sokat beszélgettünk, ismert mint a rosszpénzt, ebből fakadóan tudta jól, hogy jogos hogy a kölykét már megint megfeddték valamiért a suliban. És biztosan jogosan.

A mai helyzet egészen más. Manapság a szülők egy része nem foglalkozik a gyerekeivel. Nem beszélgetnek velük, nem nagyon járnak a nyomukban, vajon mit csinálhat az a vásott kölyök már megint? Mi történt a Pistivel a suliban? Vajon hogy érezte magát a kiránduláson? Melyik kislány tetszik neki? Persze tisztelet a kivételnek mint mindíg és remélem nem az általam tárgyalt kör a túlnyomó. A szülők örülnek, ha nem kell a gyerekkel foglalkozni, ha az elfoglalja magát. A hidegzuhany csak akkor éri őket ha megérkezik az iskolából az értesítés, hogy a gyereknek millió igazolatlan és még több igazolt távolléte van, hogy esetleg háromból áll bukásra az év vége előtt három és fél perccel, amikor már nem lehet mit tenni, amikor megtudják, hogy a gyerek fűvezik vagy keménydrogozik, iszik, elkezd bűnözni, stb. Természetesen honnan is tudnák? Nem érdekli sokszor őket. Örülnek, hogy végre vannak haverjai, akik miatt sokat nincsen otthon, de mivel "csend" van biztosan jó a társaság. Aztán kiborul a bili és kiderülnek a turpisságok. A jó szülő tudja: ha csend van, akkor annak sírás lesz a vége. A gyerekkel akkor nincsen gond ha nagy a csinnadratta körülötte. Ha csend van vagy disznólkodik vagy beteg....

Ilyen dolog a számítógép is. Nem szól semmit sem, végzi a dolgát és aki túl sokat lóg vele, azt bizony beszippantja. Nem a gép, hanem az általa megformált kontextus. Persze ez is konrollálható, szerintem nincs gond vele ha az embernek értékes hús-vér barátai is vannak, akik a való életben korrigálják a mostani számítógépes kultúrák okozta csorbulásokat és ha a szülők is a srácuk körmére néznem időnként. A gyereknevelés éppen a fejlődő emberi lélek felülvizsgálatán és a tévutakra jutás korrigálását jelenti. Természetesen ehhez törödni is kell a gyerekkel, ami rettenetesen sok lemondás és munka. De ki mondta, hogy ez könnyű dolog? Senki.

Manapság a szülők a nevelést a tanároktól várják el. A tanárok pedig azt tartják, hogy ebben a szülőnek is feladata van. Ebben a nagy kavarodásban és egymásra mutogatásban éppen a gyerek nem tudja mi történik. Nincsen egy hiteles minta előtte, mert a szülei nem foglalkoznak kellőképpen vele, a tanár pedig fél a szülöktől. Ma, ha egy tanár bekeményít mindjárt megjelenik a szülő és két ügyvéd, három hadsereg, negyven rendőr, egy anyahajó és irgalmatlanul megmondja a tanárnak,  megfenyegeti és meg is veri ha nagyon felspanolja magát. Már csak azért is, hogy a gyerek lássa, hogy apu vagy anyu mennyire ott van. Pedig éppen apuval és anyuval van a gond. Nem hiszem, hogy a tanárok ok nélkül alkalmaznának szankciókat egy-egy diákkal szemben, azonban azt mindenképpen el tudom képzelni, hogy a szülőnek halvány gőze nincsen arról, hogy milyen személyiséggel van megáldva a saját gyereke. Nem tudja, hogy a gyerek valójában mennyire neveletlen és buta, nem tudja, hogyan viselkedik az iskolában, így nem tudja azt sem, hogy miért megy be cirkuszolni az iskolába. Egyszerűen csak a gyerek "bánata" és "panasza" felhúzta és annak igazságtartalmának felmérése és értékelése nélkül hoz rossz döntést. Persze utána a gyerek röhög a markába: "Sikerült átvernem a mutterékat és a tanár is becsicskult! HAHAHA!" Világos, hogy mind a szülő mind a tanár hülyét csinál magából a gyerek előtt, a gyerek pedig már meg is nyitotta az utat saját magának a szomorú de borzalmas jövő felé. A tanár nem meri birizgálni, a szülő pedig azt hiszi, hogy felnéz rá a gyerek és a büszkeségből fakadó önteltségnek köszönhetően még kevésbe kontrollálja a gyereket. Aki pedig éli a világát és butul és hülyül és még neveletlenebb lesz. Simán lehet halászni az okos felnőttek keltette zavarosban.

Nyilvánvaló, hogy ennek mi lesz az eredménye: olyan felnőttek, akiknek nincsen megfelelő értékrendjük, hírből sem ismerik a tiszteletet és kínkeservesen tanulják meg az élet szabályait. Nagyon nehezen tanulják meg, hogy a kerekasztal stratégia sokkal-sokkal többet ér mint az izombóllenyomás mestersége, sőt az előbbi sokkal több eredményre jut és sokkal tartósabb emberi kapcsolatokat teremt. Azonban az előbbire sokkal keményebben fel- és elő is kell készülni. Tanulni kell. Amit most nem oktat és nem követel meg senki sem.

Kérdés, hogy melyik a jobb megoldás: ha nem tanítom a gyereket semmire, nem birizgálom, mert van annak elég baja, de felnőttként nagyon megszívja vagy ha bajlódok vele és felnőttként könnyebben veszi az akadályokat, hiszen már lesz rálátása a dolgok menetére. Ki a jobb nevelő?

Nem értek egyet azzal sem, hogy a kisgyerekeket óvni kell a kudarcoktól, mert depresszióssá válnak. Legalábbis korábbi oktatásügyi minszterünk erre hivatkozva szüntette meg az osztályozást és buktatást. Nem értek egyet vele. Az embert igazán a sikerei és a kudarcai fejlesztik, ezeken keresztül ismeri meg hogyan kell viszonyulnia a környezetéhez. Már az óvodában elveszi az erősebb gyerek a homokozólapátját, aminek megoldására két lehetőség kinálkozik elsősorban: hagyni a francba és keresni egy másik lapátot vagy valamilyen módon azt visszaszerezni. Mind a két esetben valamilyen hatás éri a gyereket. Vagy siker vagy kudarc. Rajta múlik hogyan oldja meg. És ez folytatódik egészen az ember haláláig. Folyamatosan feladatokat kell megoldani, döntéseket kell hozni és vállalni, viselni azok következményeit. Ha senki sem vállalja fel, hogy a gyereket terelgesse, vajon hogyan tanulja meg, hogy jó vagy rossz az amit tesz? Sehogy. Majd a saját bőrén, pokoli drága következményekkel, irtózatos kudarcokkal. Nem a gyerekek a hibásak, sajnos ők a szenvedő alanyai az eredménynek. Ha mindenki a másiktól várja a megoldást nem lesz eredmény.

Nekem is vannak gyerekeim. Van felnőtt, 19 éves nő, egy 7 éves lányom, és egy 10 éves fiam. Ahányan vannak, annyi félék. Egyik sem jobb a másiknál, nem is pátyolagom őket ha rossz fát tesznek a tűzre. A számítógépes időtöltést komolyan szabályozzuk és inkább a beszélgetésekre, a családi elfoglaltságra, emberi kapcsolatokra helyezzük a hangsúlyt. Ahogyan azt a szüleim is tették velünk. Egy példával zárnám e kis szösszenetet: a fiam napközis tanárnénijét mindíg megkérdezem, amikor megyek a gyerekért, hogy hogyan viselkedett a kislegény aznap. Rita néni mindíg megmondja ha a fiatal úr zsiványkodik, Így történt egy alkalommal is. Kérdeztem tőle, hogy ha nem bír vele miért nem bünteti meg? Nem megverni kell, de ha kell ki kell emelni és szankcionálni a rosszalkodást. A válasz egyszerű volt: mert nincs kedve a szülőkkel konfrontálódni és ezzel együtt a többi gyerekkel és tanárral. Biztosítottam felőle, ha az én gyerekem rászolgál szankcionálja bátran. És ezt a gyereknek is elmondtam. Ha másképpen nem hallgat rá, hát másképpen kell a tudtára adni, hogy ez a viselkedés nem megfelelő. Az én tanáraim is megtették velem annakidején. Akkor nagyon nem szerettem érte őket, de mai fejjel, felnőttként bizony elismerem a módszert, értelmet nyert a dolog. Törődtek velem és a társaimmal, akkor voltak ott, amikor kellett és nem elkésve jajongtak a bajok felett: ember és apa lett belőlem, aki foglalkozik a gyerekeivel. Elvárom, hogy a tanárok is megtegyék ugyanezt. Ez közös munka.